Ady Endre szerelmi költészete

Ady Endre (1877 - 1919) a mai modern magyar líra megteremtője. A Nyugat első nemzedékének vezéregyénisége. A szimbolizmus jegyében alkotott.  Ady Endre1877. november 22-én született Érmindszenten. Élete során több futó szerelmi kalandban volt része. Egy táncosnővel való viszonya hatására írta Az én menyasszonyom című verset. Az embereket megbotránkoztatta a viszonyuk, de a költőt ez nem érdekelte. Csak a női iránta érzette szerelme, nem pedig társadalmi hovatartozása volt fontos a számára: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba”. Ez a merészség, szokatlan hangvétel eddig ismeretlen volt a magyar költészetben, bár nem minden előzmény nélküli. A perdita-kultusz, azaz a romlott, erkölcstelen, démoni nő iránti vágyak versbe szedésével a magyar irodalomban elsőként Vajda Jánosnál találkozhattunk. Fordulópont következett be Ady életében, amikor 1903-ban megismerkedett a nála öt évvel idősebb férjes asszonnyal, Diósy Ödönné Brüll Adéllal. Felszínes kapcsolatai után végre rátalált az igazi szerelem. Ez az esemény költői pályafutásában is fordulatot jelentett, hiszen a Párizsban élő asszony fogékony volt az irodalom iránt, felfigyelt Ady cikkeire és verseire. Adél a hozzá eljuttatott magyar folyóiratokban olvasta először Ady Endre verseit, s 1903-ban már azzal a szándékkal tért haza Nagyváradra, hogy kiemeli ezt a tehetséges ifjú költőt a “nyomorból”, s támogatni fogja. Párizs felszabadította költői tehetségét, az Adéllal itt eltöltött idő hatására születtek meg a Léda- versek. Párizs, mely a szépség, a fényűző gazdagság, a modern kultúra szimbólumává lett a szemében, felszabadította költői tehetségét. Amit az új francia irodalomból megismert ekkor, az csupán néhány Verlaine- és Baudelaire-vers lehetett. Ezeket is Léda fordítgatta le neki, a nyelvi nehézségek szakadékain az ő gyengéd tapintata segítette át. Ady a találkozás után hamarosan beleszeretett az asszonyba, aki idősebb, vagyonosabb volt Adynál, és zsidó. Mindezek kezdetben még nem okoztak problémát, de később pont ezek a jelzők szerelmük megszakadásának megindítói. A Léda korszak 1903-tól, megismerkedésüktől 1912-es szakításukig tartott. S bár szerelmük tele volt ellentmondással, rengetegen támadták őket, mégis ez a SZERELEM az övék volt. Léda férjes asszony volt, de bátran vállalta a botránkozást kiváltó kapcsolatot. Szerelmük egyszerre volt öröm és gyötrelem, elválások és egymásra találások sorozata, izgalom és feszültség. Az ekkor született versekből hiányzik az együttlét öröme, ám gyakran helyt kap a megbánás, a könyörgés, a fenyegetettség. Szerelmükbe hiányérzet fészkelte be magát és állandó kísérője lett a hiábavalóság és a halálhangulat. Ady Lédában, az asszonyban nem csak a szexuális partnert látta, hanem lelki társnak tekintették egymást, kik mindent elmondanak egymásnak, és szeretnek.  A kezdeti őrjítő vágyat mutatja meg a “Meg akarlak tartani” (1904) című vers. Szerelmük beteljesedett, mégis Ady nem hiszi, hogy kapcsolatuk tartós lehet. Érzi, hogy rabjává vált az asszony, mégis már-már elűzné, mert annyira szereti. Tükröződik a versben egy se vele-se nélküle kapcsolat kezdete, mely egész szerelmüket végig kísérte: “… Meg akarlak tartani téged, Ezért választom őrödül A megszépítő messzeséget. Maradjon meg az én nagy álmom Egy asszonyról, aki szeret S akire én örökre vágyom.” Egy másik versében, az 1906-os “Örök harc és nász” c. versében már be is vallja, hogy szerelmüket csatározás, örök küzdelem övezi.  Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz? Örök lesz a mi nagy csatázásunk S örök a nászunk.” A Lédával a bálban c. versben is  baljós, szomorú hangulat uralkodik, az ifjúság, a szerelem elmúlásának tragikuma. Két különböző szerelmi periódus jelenik meg: a vidám, fiatal báli forgatag, akik még csak most kezdik élni a szerelmet, és boldogok, és a fekete pár, akiknek tánca a boldogtalanságot, a szerelem végét mutatja meg (rózsakoszorúik is már régen elhervadtak). Beléptükkor a zene „elhal”, bús csönd kíséri táncukat. A fiatalok sírva szétrebbennek, örömüket a téli szél űzi el.

E vers szerint nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött mindig ott húzódik a boldogtalanság lehetősége is. Az első versszakban fekete és rózsaszín ellentéte jelenik még meg, a rózsaszín utal a mátkapárokra, a fekete pedig természetesen a fekete, halálra készülő párra vonatkozik. A Héja-nász az avaron c. költeményben a diszharmonikus szerelem motívumai jelennek meg. Nem boldogságot, hanem nyugtalanságot, fájdalmat sugallnak a költői képek: dúló, csókos ütközetek, egymás húsába tépés.  A legelső szimbólum a héjapár, amely Lédát és Adyt jelképezi. Hanghatások is kísérik a verset (sírás, csattogás, vijjogás), amelyek szinte bántják a fület. A 2. strófa azt bizonyítja, hogy a költő itt voltaképpen minden szerelem közös sorsáról szól: minden szerelem a Nyárból az Őszbe tart, (azaz életből, virágzásból a halálba, elmúlásba) ahogy a boldogság a boldogtalanságba, a fiatalság az öregségbe. A mozgást jelentő igék (útra kelünk, űzve szállunk) jelképezik ennek az útnak az egyre gyorsabbá válását, mintegy a lejtőn való megindulást. Majd a héjapár hirtelen megáll: úgy tűnik, hiábavaló volt a korábbi mozgás, az őszi avaron várja őket az elkerülhetetlen pusztulás. Diszharmonikus érzést keltelenek még a rímtelen, elárvult sorok. Az állandó csatázás oka a két erős, ellentmondást nem tűrő egyéniség. Mégis Ady igazán Léda mellett nőtt fel. Az asszony tanította meg az életre, ápolta, ha kellett, s fordított is, ha arra volt szükség. Kapcsolatuk azonban kezdett Ady számára túlságosan is elmélyülni, már kötöttségekkel járt számára, s az örök lázadó Ady az iránta érzett szerelem ellenében sem tudta mindezt elviselni. Léda öregedett kapcsolatuk 9 éve alatt, s Ady még csak akkor lett igazi felnőtt. “Kinőtte” Lédát. Túllépett Lédán. Az asszony kötöttséget, megalkuvást akart, Ady ezt elutasította. Az utolsó időkben rengeteget veszekedtek, s már mindketten tudták, ha szerelmük talán nem, de az egyesek számára oly megbotránkoztató kapcsolatuknak hamarosan vége. Több régebbi versében is szót ejt arról, hogy minden nőben magát szerette. Ebben a költeményben nyíltan ki is mondja: „magamimádó önmagam imája”. 1912-ben Léda Pestre utazott, és kierőszakolt egy utolsó találkozót, ám sok sikere nem volt. Sokáig halogatták mindketten a szakítást. a végső szót Ady mondta ki a kegyetlen “Elbocsátó szép üzenet“-tel. Már a második sorban közli, ez már végleges:  Hát elbocsátlak még egyszer, utószor”.  Gyötri benne Lédát, közli, hogy már régóta érlelődik ez a szakítás. Megszégyeníti kapcsolatukat, kegyetlenségében meghazudtolja szerelmüket: “sohasem kaptam, el hát sohasem vettem”  Bántó dolgokat vág az asszony fejéhez. Tudhatjuk azonban, hogy kegyetlenségének oka, hogy az asszonyt eltaszítsa magától örökre. Talán még szereti, de már nem tud vele élni. Ám a végszóban talán már eltúlozta a dolgot, hisz azt állítja, hogy Léda volt általa, holott a valóságban az asszonynak köszönhet szinte mindent. “S rég nem vagy, mert már rég nem látlak.” Kapcsolatukat a “Valaki útra vált belőlünk” c. művel búcsúztatja, valamivel kedvesebben, jelezve életében az asszony fontosságát: “Érte voltunk jók, ha jók voltunk, És kacérok és hűtlenek És most sírva megözvegyedtünk.” A kapcsolat vége után a költő örömmel vetette bele magát a szabad életbe. Ekkortájt habzsolja az életet, a nőket, az alkoholt, az “élet örömeit”. Ám ez egészségére is kihat, s most már megnyugvásra talál. A mintha megnyugvást egy tizenévestől kapja meg, Boncza Bertától, vagy ahogyan ő nevezi: Csinszkától. Nagy számmal kapott rajongói leveleket, felajánlkozó szerelmi vallomásokat. A levélírók közül feltűnt neki egy 16 éves lány, aki más hangon közeledett hozzá, mint a többi levélíró. Megírta a költőnek, hogy ők távoli rokonok, ezért Ady néha-néha még válaszolt is neki. A lányt Boncza Bertának hívták. Éveken át leveleztek, írásaik egyre bensőségesebbek lettek. 1914-ben végre személyesen is találkoztak Csucsán, a lány családjának birtokán, és 1915-ben már az esküvőt is megtartották. Szerelmük nem volt boldog, de a háborúban a költőnek menedéket jelentett ez a kései, szenvedélyesnek már kevésbé mondható szerelem. Erről vallanak a Csinszka-versek, amelyeknek a szépség és az idill őrzése jelentette a varázsát. Ady lenyugodott, megbékélt a szerelemmel, az élettel, a halállal is. Ám önmagával nem tudott szakítani, megmaradtak rigolyái, melyeket a békés Csinszka tűrt. S még ez is idegesítette Adyt. Nem bírta, ha körülötte sündörgött a szerelmes asszony, sok volt a 20 év különbség. Mégis gyönyörű vallomás Csinszkának az “Őrizem a szemed” melyben leírja, úgy érzi, megnyugodhat, s talán biztosítja is érzéseiről őt.

Az Őrizem a szemed c. vers az idősödő férfi szerelmi vallomása, amelyben már nem a szenvedély kap helyt, hanem az egymásra találás vigasza. Az ütemhangsúlyos sorok népdalszerű egyszerűséget mutatnak. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szemek biztonságérzetet jelentenek. Az idill mögött ott lapul a halál közelsége, amely mindenkinek sorsa. Az első versszak szerint szerelem és öregség ellentétben áll egymással. A 2. versszak csupa nyugtalanság. A háború élményét csak a hazaérkezés öröme csökkenti, hiszen Csinszkával némileg biztonságban érzi magát, ám az otthoni hajlék is feszültséggel telik meg. A 3. versszak az első megismétlése, ám a hangulat már megváltozott: benne van a 2. szakasz riadalma, az egymást fogó kéz már görcsös egymásba kapaszkodást, a másikra való rászorulást jelenti. Így felértékelődik az egymásra találás öröme. A 4. szakaszban szorongó kérdések kapnak helyet: „miért”, „meddig”. Ezekre sem Ady, sem más nem tudhatja a választ, hiszen az ember sorsa kiszámíthatatlan. A félelmekkel szemben ott van a boldogság akarása – ezt hangsúlyozza a harmadszor is visszatérő, egymásba kulcsolódó kezek szimbóluma. Kapcsolatukat mégis csupán a halál tudta szétválasztani. maga után hagyott egy szerelmes feleséget, aki fiatal kora ellenére próbált megnyugvást, biztonságot adni a nyughatatlan kötőnek. Adyt 1919 januárjában tüdőgyulladás támadta meg, és 27-én reggel egy szanatóriumban hunyt el.  Ady szerelmi líráját sokan támadták, kapcsolatait, életvitelét sokan elítélték. Szokatlan hangvételt ütött meg, ld. perdita -kultusz. Az akkori társadalom számára elfogadhatatlan kapcsolatot létesített Lédával, és ezt versbe is öntötte. Előző évszázadokban, a reneszánsz korában, Balassi Bálintunk szólt férjes asszonyhoz: Hogy Júliára talála... A 19. századi romantika irodalmában Petőfí Szendrey Júliához, a Hitveshez írta műveit, Petőfi a hitvesi költészetet teremtette meg a magyar irodalomban. Ady megújította a magyar szerelmi lírát is, új tartalmat. szemléletmódot teremtett.